A KOPASZ KUTYA MEGESZI A NEMZET CSÓTÁNYÁT

Nézem a tévében a Ferót. És látom, hogy tré. És messze nem ez a legnagyobb bajom vele. Mert egy gyatrán licenszezett műsorban, gyatra forgatókönyv alapján gyatrának lenni nem akkora gáz. (Ugyanakkor persze riszpekt a tehetséges versenyzőknek, akik szerint ez életük lehetősége, kívánom, ragadják meg sikerrel, ámen...) Szóval nem az a ciki Feró, hogy idétlen, vén balfék vagy a hülyék klubjában, hanem, hogy áruló. Elárultál engem. Meg az egész nemzedékemet. Persze mi vagyunk a brokik, akik mondjuk, 80-ban a Danuviában (az egy külvárosi művelődési ház – a gyöngébbek kedvéért) ott térdelünk, a tökünkről is csorog az izzadság a tömegben, a nyakunkban baboskendő, jó esetben még rajtunk valami szakadt bőrjakó, és együtt énekeljük (na jó, rólad meg rólunk lévén szó, sokkal inkább stimmel, hogy skandáljuk) a bluest, hogy „Térden állva, a gondolat előtt a szó csak térden állhat...” Ha akkor ott sejtjük, hogy harminc év múlva tüllszoknyákkal korcsolyázol, milliókért játszod a bazári rockert reklámfilmekben és barackszínű nadrágban genyózol tehetségtelen kis balfékekkel, mert ezt írták neked a forgatókönyvben... Hát nagy szarban lettél volna akkor a Danuviában, Feró, hidd el. (Tudod te ezt nélkülem is...)

De még mindig nem az legnagyobb baj ám, hogy ez a Feró gyerek, a Nemzet önnönmaga által kinevezett Csótánya, áruló lett. Hanem, hogy ő gyilkos is. Tettestársaival a magyar rockzene gyilkosa. És hú, ezért is hogy haragszom rátok meg a nyolcvanas évekre! (Na jó, innentől leszállok Feróról, csak még annyit, talán mindenki jobban jár, de legalábbis tisztább marad, ha a Beatrice is marad, ennyiben:

Nem akarom játszani az agyam, de én már akkor tudtam, hogy mindennek vége, amikor a Ricse fellépett a Kisstadionban. Tudjátok kivel? Az Omegával meg az LGT-vel.

És erről Erdős mesterék még egy lemezt is kidobtak. (Erdős megvan? Ja-ja, az, aki végül a Csepregi Évit tudta becserkészni a Kócbabákból, egyébként meg a magyar lemezkiadás Kim Ir Szenje volt a 70-es 80-as években.) Egy bakeliten a Petróleum lámpa meg a Meditáció meg a Miénk ez a cirkusz!
 
Na ne b...sszunk kocsin, mer’ az ráz... Mintha Louis Armstrong léptetné fel showműsorában Lagzi Lajcsit. Mintha Picasso Guernicáját

a múzeumban egy falra akasztanák Hitler akvarelljeivel,

 de legalábbis Dudás Juli néni naív parasztidilljeivel.

 Alig született meg az igazi magyar rockzene a hetvenes évek közepén-végén (jó-jó, tudom, hogy előtte az első lépések Kex, Taurus, Tűzkerék satöbbi...), máris önkezével vetett véget életének a nyolcvanas évek elején. A többség a csúcspontnak tartotta a Fekete Bárányok koncertet a Hajógyárin (igen-igen, ott, a Szigeten – a félreértések elkerülése végett, azok ott nem vadkenderültetvények a felvételen):

Szerintem meg inkább az első, de halálos tőrdöfés volt. Konzumszarrá lett a hazai rock. Rafkósak voltak az elvtársak a Fehér Házban, tudták, csak egyet kell tenniük: engedni őket. A többit elintézik maguk. És a rockerek tényleg elintézték. Magukat. Konszolidálódtak. Tehát meghaltak. Rá egy évre a mozikban a Kopasz kutya című film, ami már csak halottrugdosás volt. „Betekintés egy rockzenekar hétköznapjaiba” Az..., betekintés a..., majdnem kimondtam, hogy mibe. Hobó meg a Schuster Lóri „önmagukat” játsszák. Na ne, a nekrofília ehhez képest keresztény erkölcsiség. Aztán a lavina gördül tovább, mint a rosszul fordított nevű Rolling Stones, a teljesség igénye nélkül: az Eddából lelép Slamó, a P. Mobilból Vikidál (nemcsak a többiekről írt jelentéseit viszi magával, hanem a tehetségét is), a Beatricéből Gidófalvy megy bohóckodni a Karthagóba (már ez a név is...), a Piramisnak annyi (Révészt a szóló karrier, Somot Karda Bea ölelő karjai után kigyúrt bicepszek várják a sitten), Hobó egyre magányosabban rója a csavargók útját, Ferót már megdumáltuk... A magyar rockistenek nem a fejükre, hanem a seggükre estek. Kár értük. De legalább nem mindegyik baszakszik az X-Faktor zsűrijében.

S mi maradt az évtized folytatásában nélkülük? Muszáj? Komolyan? Hát jó, legyen. Például tele lett a tök..., akarom mondani a város szerelemmel (asztakurva):

Éveken át boldogan tudtuk meg, újra és újra agyonjátszva, hogy milyen a boksz:

(Ja, vágom, hogy az LGT ikon, meg Pici bácsi, meg Liszt-díj, meg Loksizás, meg ilyenek, oké, rendben, színvonal, csak nálam mindennek annyi köze van az igazi rockhoz, mint Beethovennek a hallókészülékhez.)

Dinamit - ugyan már, hiteltelen, mint Ferenc Józsefen a díszmagyar.

Underground, Pajor Tamás, hahaha, na figyi csak, előbb ezt (legalább egy kicsit):

Majd ezt (legalább egy kicsit):

Tudod, mit szoktak erre mondani? No comment.

Lord, Pokolgép – jaj, már megint ezek a nevek... Plusz, ha nagyon elvont voltál, akkor AE Bizottság, VHK, Kontroll Csoport, s belőle Sziámi...  – ühüm.., lila bölcsészeknek, akik a fater kapcsolatain keresztül már 85-ben hozzájutottak némi fűhöz. De nem a Parkánon, Technokol Rapidon és Kőbányai Világoson nevelkedett Illatos úti szakmunkásképzős lúzereknek (akkor ezt a kifejezést persze még senki sem ismerte). Esküszöm, ezek után szinte felüdülés volt tíz évvel később a Shygys meg a Manhattan.
  
Na ebből egyelőre elég ennyi. S nyugi, nem sokára adok majd a külföldieknek is