LÓRA GERJEDSZ, VAGY ZUBBONYOSOKKAL SZALADGÁLÓ MEZTELEN LÁNYRA?

A középiskola mindenkinek meghatározó élmény az életében. Még akkor is, ha rossz sorsa úgy hozza, a nyolcvanas évek elején kell ezt az élményt begyűjtenie. A baj csak az, hogy engem is majdnem begyűjtöttek. Mert röhögtem a ruszki himnusz alatt. Pedig nem voltam forradalmár. Csak idétlen kamasz.

    Pechemre nemcsak én voltam idétlen, hanem F. is. Sőt ő volt idétlen csak igazán. És nem csupán azért, mert énekkaros volt  – 17 évesen madrigálokat meg hej páva, hej pávát énekelni..., maradjál már... –,

hanem mert, mondjuk ki határozottan, tök hülye feje volt. Főleg, ha énekelt.  És ő énekelt. Bőszen, vadul, átéléssel, ellágyulva, teli torokból, cizelláltan, harsányan, fortissimo, parlando, crescendo, indulattal, szívvel-lélekkel... És főleg hülye fejjel. Én meg ennek örültem. Mert az Uránia mozi (ma ugye Nemzeti Filmszínház) akkor még erősen nyikorgó padsoraiban  másnak nem nagyon lehetett örülni November 7-én, Április 4-én, Március 15-én. (Ha az első kettő nincs meg, keress rá, hogy Nagy Okt. Szoc. Forr. – lesz majd ott Auróra, Szmolnij, Putyilov gyár meg ilyenek...  – meg hogy Felszabadulásunk XXXX. Évfordulója – „Április négyről szóljon az ének”, Battonyától Nemesmedvesig, Steinmetz, Osztyapenkó és hasonlók.) Na ezeken a jeles napokon iskolai ünnepség címén betereltek minket az Urániába és borzasztó filmeket nézettek velünk.  (Még borzasztóbb ünnepi műsorok után.) Úgy mint: Csapajev, A negyvenegyedik, Patyomkin páncélos, Sivatagi tizenhármak, Így jöttem, Csillagosok katonák... Hogy ezek között van Eizenstein meg Jancsó is? Aha... Van. Meg van száznegyvenetözer percig helikopterről filmezett meztelen – ráadásul meglehetősen tenyeres-talpas, kamasz fantáziát se igen gerjesztő – futó nő, zubbonyos ruszki egyenruhákkal, állatira a kamerába néző, de meg nem szólaló színészekkel, ugyancsak meztelen lovakkal (ne tagadjuk, mindannyiunkban ott a perverzitás, meg lehet egy ilyen kancát kívánni, ha összeveted az említett futó nővel...), olyan hosszú svenkekkel, hogy a filmlabor éves nyersanyag-költségvetése kevés hozzá. Jó-jó, művészet, tudom. (Tudom?) Na de 17 évesen? Adom neked...

    És ha mindezeken túlvagy, a végén a megváltó magyar majd a szovjet himnusz. (Márc. 15-én csak a magyar, mert azért ezen a napon a kettő együtt ugye egy picit erős lenne...) No, az egyik novhéten szól javában a „szájuz nye rusímuj reszpublik szvábódnüh” (zene: A. Alexandrov, szöveg: Sz. Mihalkov), amikor a tekintetem a színpadon ücsörgő – előtte nagy műgonddal oda feltámogatott – veteránokról az F. átszellemülten éneklő, s mint tudjuk, tök hülye fejére vetül... A szemüvegem bepárásodott a visszafojtott hangtalan, de nagyon is látható röhögéstől. Ezt a fejet, apám... Három napig kiegyenesedni alig tudtam, az erőlködéstől olyan izomlázam lett a hasi rekeszekben. És ez volt még a legenyhébb következménye ennek az egésznek.

    A hétfői nagyszünetben az osztályfőnök személyesen rendelt le az igazgatói irodába. Szelíd, de őszinte érdeklődésemre csak annyit válaszolt, hogy „tudod te azt nagyon jól, miért”. Hát én a gimnáziumban sok mindent nem tudtam  – gyakorlatilag a reál tárgyak teljes négyéves anyagát, hogy csak egy példát említsek –, de erről aztán még annyi lövésem se volt. A rögtönítélő bíróság, amelyet az igazgató, az osztályfőnök, a KISZ-titkár, a Párttitkár és a biológia tanár (azt nem tudom, ma sem, hogy neki volt-e funkciója, lehet, hogy ő csak élvezetből volt ott) alkotott rövidített eljárásban tárgyalta az ügyemet, miszerint a veteránoktól jelentés érkezett, hogy az a nagyfejű, szemüveges, ott, az ötödik sorban végigröhögte a teljes szovjet himnuszt pénteken. „Tegyék az elvtársak, amit tenniük kell!” Tették: jelezték, hogy akkor én most ki vagyok rúgva innen, s talán Budapest összes gimnáziumából. Egy világ omlott össze bennem. Na neee... Annyi mindenért kírúghattak volna innen már engem. De hogy az F. tök hülye fejéért? Sztálin koncepciós perei bábszínházi előadások voltak ehhez képest. Álmában ejakuáló kamasz voltam nem (ellen)forradalmár. Legalább azért rúgnának ki, mert lángoló betűkkel festettem éjszaka a Szovjet Kultúra Házára, hogy „Ruszkik haza!”; vagy mert vörös zászlót égettem a fellobogózott Lánchídon hajnalban; vagy mert stencilezett röplapokat rejtegettem a lichthofban, hogy „Márciusban Újra Kezdjük”... De én újrakezdeni legfeljebb Cs-vel szerettem volna a 4. B-ből, ám sajnos ő már végleg Sz-szel járt. (Az ész megáll, azzal a pattanásos képű idiótával...) Nem mintha kamáztam volna, hogy ideiglenesen nálunk héderel a teljes Déli Hadseregcsoport, meg hogy a nagyfilm előtt azt kell néznem a mozihíradóban, hogy Kádár nagy nyelvesekkel végigsmárolja a Béketábor teljes vezérkarát, 
 
és hogy negyedikben úgyis be kell lépnem a KISZ-be, mert hátha majd pont emiatt nem vesznek fel az egyetemre, de max. ennyi... És ezek után lapát az F. tök hülye feje miatt? Tisztelt Bíróság..., izé, Tisztelt Tanári kar... 

    Nem hogy ma, már öt perccel utána sem tudtam visszaidézni, mit hebegtem össze a magam védelmében, csak arra emlékszem, hogy végül fejcsóválva elbocsájtottak, mondván, ügyemről véglegesen majd később döntenek. Sosem tudtam meg, hogy melyikük látta meg bennem a tökéletes balfácánt a sötétben bújkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár helyett, de mindezek után másodfokon megúsztam egy igazgatói rovóval. F. pedig még két évig boldogan énekelt tovább.

    És ezek után még meg meritek kérdőjelezni a nyolcvanas évek semmirevalóságát? Amikor még lázadni sem volt érdemes egy puha diktatúra ellen? Amikor az önkéntes Ifjú Gárdisták biztosították a rendet (amin persze egyáltalán semmi biztosítanivaló nem volt) a Forradalmi Ifjúsági napokon,

pont olyan balf...sz kötelékben, mint ahogy a mostani Magyar Gárdisták bénáznak a szebb jövő reményében? Amikor a Központi Bizottság  – ez egy olyan, a kormány fölött álló izé volt, ami mindig kimondta a végén a tutit – tagjainak minimum hetven százalékánál az imperializmus elleni harcnál csak az alany-állítmány egyeztetése jelentett nagyobb kihívást? Amikor annyira természetes volt, hogy Novhét tér meg Felszab tér, hogy ma se áll rá a szám az Oktogonra meg a Ferenciek terére? (Még jó, hogy a Népköztársaság útját akkor is Andrássynak hívtam, mert kisgyerekként így szoktam meg a nagymamámtól – na ennyiben járultam hozzá a szocializmus bukásához). Amikor a seregben a szakaszvezetőnek úgy kellet megszólítania, hogy „Ön, honvéd elvtárs”?  (Ilyen modorosságal Mikszáth dzsentrijei nem beszéltek az egyiptomi dohánytól füstös tiszti kaszinókban...)  S amikor 88-89-ben ugyanitt  (mármint a szoc. seregben, s nem a tiszti kaszinóban) főhadnagytól fölfelé állandó zavarban voltak, hogy elvtárs, úr, bajtárs vagy pajtás az éppen parancsba adott kötelező megszólítás?  Na, ha tényleg mindezt megkérdőjelezitek, akkor az alábbiakat is adom nektek: