Na nekem már rögtön az elején betette a kaput, hogy a köpcös kis Misa rendesen hazavágta a görög félistent. Misa civilben mackó, profiként kabalafigura volt. A félisten meg civilben, mai szóval, celeb, profiként világverő volt. S amikor összejöttek, számomra összeomlott a világ. Történt mindez 1980 nyarán a Moszkvai Olimpia elnevezésű szpartakiádon, amit már vadiúj Color Star tévén néztem. Igen, a robbanóson. De mégsem a képcső durrant el, hanem a fejem, amikor a kenu egyesek 1000 méteres versenyét néztem. A rajtnál a mezőnyben Szent Jupát után a második legszentebb térdel: Wichmann Tamás, a félisten, ugye. Pár perc múlva pedig már – a legnagyobb jóindulattal is – csak bukott angyal.
   

 De ne szaladjunk ennyire előre. A legnagyobb bukás ugyanis nem másé, mint az olimpiai eszméé volt. A XXII. nyári játékokra 81 ország jött el. És 65 maradt távol. Tessék nyugodtan tippelni, utóbbiak közül hány volt szocialista. Gyöngébbek kedvéért egy kis segítség a tippeléshez, elég csak a fílinget elkapni:

A csonkaság oka pedig egy hasonló vezénylés volt, mint amit itt, a stadion tribünjén elővezetett a derék Leonyid Iljics.

 Nevezetesen, hogy szűk háromnegyed évvel korábban a tankjait vezényelte be Afganisztánba. (Más kérdés, hogy ilyet láttunk később mástól is...) Naná, hogy berágott a rothadó kapitalizmus, és egy nagy túróst akart a komcsi agresszorral olimpiázni. Hogy ez az egész így marhaság? Ja, az. S csak négy év múlva derült ki, hogy valójában mennyire.
    Maradjunk azonban még Moszkvánál, ahol a kilencszeres világbajnok Wichmann tuti esélyes volt kenu egyeseben. Jó arc volt vízen és szárazon. A vízen az olimpiai aranyon kívül már mindent megnyert, amit csak lehetett.

A szárazon imádták a csajok, imádta a média (akkor úgy hívták: Magyar Televízó egyes csatorna, illetve kísérleti kettes, továbbá Népsport, Füles, Szabadföld...), imádták a giccses szórakoztató műsorok rendezői, mert kedves, jópofa, minden marhaságra vállalkozó fickó volt (na persze ne gondoljunk ilyen kocsogozo, Afrika szégyene Pákóra meg effélékre), és imádtam én is, mert ugyanúgy akartam kenuzni, mint ő. (Jó, oké, 16 évesen is pontosan tisztában voltam vele, hogy sosem fogok...) Na ezek után ott kuporgok a Color Star előtt, amikor Tamás (így, per tu, hiszen mégis csak klubtársam az MTK-ban) a rajtnál hátrafelé evez, negyed távnál begörcsöl, féltávnál szomorkásan a mezőny után bámul, háromnegyed távnál meg leteszi a lapátot. A finisben pedig akár az O sole miót is énekelhette volna, úgy gondolázott be a vert mezőnyben. Feladta. Rendben, ettől még isten maradt. De olimpiai arany helyett a továbbiakban már legfeljebb csak gitár lóghatott a nyakában. Valahogy így:

Ja, és egyébként nyert közben világbajnokságot is. Ami pedig a formáját illette (nem az anatómiait, hanem a versenyzőit), na az megint szinte tuti volt, hogy 1984-ben leveri a francia meg olasz csajokat, övé lesz az arany csapatban, egyéniben, mindkettőben, bármiben. Ez a tutiság eltartott egészen az olimpiát megelőző hetekig. Amikor szóltak a pártközpontból, hogy lehet szépen visszacsomagolni a formaruhát a naftalinos ruhásszekrénybe, könnyű, szórakoztató családi programot szervezni július utolsó hetére, mi magyarok ugyanis nem megyünk Los Angelesbe. (Leszámítva persze pár csókos újságírót, aki boldogan húzhatott tudósítani arról, hogy kik nyerik helyettünk az aranyakat...) Fani kis bojkottunkkal kikúrunk a kapitalistákkal rendesen a négy évvel azelőtti köcsögösködésért, he-he-he... S tényleg, hogy elszomorodtak szegények. Például így:

Meg így:

 Hogy Szöulban már ismét parádézhatott a magyar sport? Hogy 11 arannyal minden idők második legjobb szereplését nyújtottuk? Hogy – a teljesség igénye nélkül – Darnyi, Borkai, Gyuzsó, Aranynégyes, kardcsapat, Egérke? Szó se róla, maga a csoda. Csak tessék minderről a 84-ben végleg taccsra tettekkel is elbeszélgetni.