Mert először is, azt se tudom, mikor kezdődtek. A matematikusok szerint 1981. január 1-jén. (Ja, szerintük a vonal is pontok halmaza. Szerintem meg egy vonal...) Akkor viszont mire vertük a nyálunkat például 1999 szilveszterén, hogy itt a 21. század? (Karinthy, az ősblogger, ugyanígy elcseszte kamaszkori naplójában, amikor arra ejakulált, hogy hurrá 1900, itt a 20. század! Igaz, ő béna volt matekból, bezzeg a Steinmann...) Na mindegy, nekem akkor is 1980-ban kezdődött az a gáz évtized,

noha valójában tényleg csak ’81-ben döbbentem rá, hogy ez mennyire cudar. Utolsó tanítási nap, utolsó előtti óra. Gimnázium, 3. B., mindenből lezártak. Mi baj lehet?

Hogy mi? Mindjárt elmondom.

K-néról sosem tudtam megállapítani, hogy jó matek-fizika tanár-e. Ahhoz értenem kellett volna a matek-fizikához. Azt viszont meg tudtam állapítani K-néról, hogy utál. Pedig sose tettem rajzszöget a székére, nem írtam róla gúnyverseket, nem köptem a kávéjába, amit a tanáriból hoztam utána. Jó, oké, tök hülye voltam mindkét tantárgyából. No de ezen az alapon ezen szakos tanároknak az emberiség mintegy 95 százalékát utálniuk kellene. (Jézusom, lehet, hogy utálják is?) Mindegy, rühellt a nő és kész. Van ilyen. Kémia. (Még akkor is, ha egyébként matek-fizika.) Vele volt a tanévben az utolsó két óránk. Egy matek és egy fizika.  Összevonta őket. Abban a félévben fizikából volt három 2-esem. Nyugodtan és teljes lelkesedéssel bámultam N. Zs. melleit (répanadrág fölött, színes ujjatlan póló alatt feszültek, a hajából meg olyan kis színes golyók lógtak rájuk, amiket a tincseibe font, mint a Katona Klári, amikor azt énekelte, hogy „Ez mind gömbölyü...”, így rövid ü-vel  – mondom, a nyomorutt 80-as években vagyunk...,),

  amikor az óra elején K-né kihívott felelni. Kaptam egy egyest. Jó. Néztem tovább a melleket. (Istenem, ha akkor tudom, hogy egy év múlva meg is foghatom őket...) Óra közepén megint kihív felelni. Kaptam egy egyest. Jó. Még mindig nem sejtettem semmit. Se azt, hogy majd megfoghatom azokat a melleket, se azt, hogy K-né óra végén harmadszor is. Pedig mind a kettő bekövetkezett, csak fordított sorrendben. Kaptam egy újabb egyest. Na ez nem jó. Mert: - Három kettesed, és három egyesed van, utolsó órán felelned kell, hogy le tudjalak zárni – mondta K-né. Gondolom, fölösleges leírnom, mi történt becsöngetés után. A gyöngébbek kedvéért azért mégis: az utolsó órán is kihívott felelni. Kaptam egy egyest. És megbuktam fizikából.

    Áció, ...káció, ...akáció’... Anyátokat! A harminckét hülye visítva szaladt ki a Körútra, hogy vége az iskolának! Magamban én is visítottam. Hogy vége a világnak: életemben először (és hál’ isten utoljára) megbuktam. 1981 kora nyarán. Na ezek után nehogy megkérdezze valaki, miért utálom annyira a nyolcvanas éveket.

   Mi? Mégis megkérdezed. Ez most komoly? Hogy egyetlen bukás nem elég hozzá, hogy megutálj egy egész évtizedet? Nem? Hát elmondom: De! És ha szerinted mégsem elég, akkor legközelebb mondok még. Addig legyen elég, annyi, hogy popper séró, zsíros hajú csövesek, Alföldi papucs, szimatszatyor, Derby arcszesz,

katonai surranó, delfinkék TLX-es Dacia, Poptarisznya meg Margithíd Disco... Pedzed? És Dieter Bohlen? És két csatorna, hétfőnként adásszünettel? És gatyarohasztóan fülledt tömeg a 12-esen a Blahánál araszolva a délutáni csúcsforgalomban? Na ugye! Persze, hogy tré. De ezekről majd később. És most nehogy gyere nekem azzal, hogy ugyanakkor meg a Samantha Fox... Különben is, N. Zs.-nek sokkal jobb mellei voltak.