A bozontos dánokkal még egy gellérthegyi, panorámás lakásban is nagyon kellett vigyázni. Pontosabban nem is velük, hanem rájuk. Ha ugyanis a Super 8-as vetítőben valamiért megakadt a film, akkor egy másodpercen belül szénné is égett az adott képkocka, aztán annyi – lehetett kivágni, ragasztgatni, valahogy gyógyítani. Márpedig enélkül a macera nélkül is cudar egy látvány, ahogy egy méretes és bozontos dán pénisz premier plánban atomjaira olvad. Ezért aztán az osztálybulikon különös gonddal vigyáztunk erre a kincsre. (Mármint a filmre, nem a hófehér bőrű, meglehetősen szeplős testű északi hímtagjára...) Legalábbis egy darabig. A negyedik-ötödik ilyen spontán virtuális orgia után ugyanis rohadtul kezdtük unni a lófarkas dán lányokat, és a lófarkú dán fiúkat. Annál is inkább, mert hiába indította be a hormonokat a koppenhágai coitálás, ahhoz tök mulyák voltunk, hogy egymáshoz nyúljunk (ja, persze, lányokkal együtt néztük a kerregő Super 8-ast), magunkhoz, meg ott, a  Gellérthegyen azért mégse. Így aztán maradt a dögunalom. Már az se tűnt szórakoztatónak, hogy becsukjuk a szemünket, s szólásra kinyitva egy-egy szuperközelinél azonnal rá kelljen vágni, hogy ez Brian szakállas szája, vagy Agneta ugyancsak vörösen burjánzó, kaszával nyírt vénuszdombja. Végül nemi érésünket spontán ötlet segítette át ezen a holtponton.

  Rájöttünk, visszafelé forgatva mégiscsak van ebben némi élvezet. A libidót ugyan nem lökte a topra, de legalább fetrengtünk a röhögéstől, amikor Björn nem hörögve lövellt, hanem, mint elszabadult porszívó tomboló gégecsöve, egyszerűen felszippantotta az anyagot. Ezért aztán nekünk a szex hátulról nem kutyapózt vagy anális közösülést (szerintem ennek a jelentését sem tudtuk...) jelentett, hanem hátrafelé lejátszott pornófilmet. Hát azt mondom, ha így nézett ki egy orgia ’81 tájékán, csoda, hogy nem lettünk a következő évtizedekben egytől egyik gyakorló Vesta szüzek és kamalduli szerzetesek.
    És akkor nekünk még nem is volt okunk igazán panaszra. Mert akinek a faterja nem szerzett csempészett dán, svéd vagy NSZK pornót valami kamionostól, az bajlódott csak igazán szaporodó ivarsejtjeivel. A revelláció (hogy más „...ációt” most ne említsek), nagyjából évente kétszer következett el. A borzongás két tárgyát így hívták: Tollasbál, illetve Szúr Magazin.

Még szerencse, hogy nyaranta a kelet-berlini meg Karl Marx Stadt-i lányok ennél azért jobban virítottak a Balatoni kempingsátrakban. (Te jó isten, lehet, hogy ezt is Honeckerék pártutasítására?...) A megfelelő – hogy ne mondjam kielégítő – sátras teljesítményhez pedig egyetlen igazi támaszunk egy kedvesen, vagy inkább huncutul mosolygó, ősz, szakállas, nagypapaszerű drága ember volt, dr Veres Pál szexológus. Vagy inkább: A Szexológus. (Emlékét nemzedékek őrzik, remélhetőleg az örökkévalóságig...) Írásban – Ifjúsági Magazin – és élőszóban egyaránt ontotta, méghozzá utóbbiban szókimondva (volt ott p...na, f...sz, b...szás három pont nélkül) a használható okosságokat. Pedig nem volt könnyű dolga, például ilyen levelekre válaszolva:

    Személyes szexualitásomnak viszont a kegyelemdöfést  az évtized végén (a Marci bisztró helyén) megnyíló első pesti peepshow adta meg. Naná, hogy azonnal felszenteltem. De már az elvette a kedvem, hogy a marcona bengedő elutasította, hogy egy kabinba üljünk be a haverommal, pedig esküszöm, csak költségkímélésből vágytunk szoros együttlétben az élményre. Aztán a maréknyi húszforintost elherdálva, egy kedves, anyás, tekintetű, de lelkesnek korántsem mondható háziasszony tárta elénk bájait. (Talán tényleg jobb, hogy nem egy kabinban ültünk a haverral, ki tudja, kínunkban mégis mire vetemedtünk volna?) Másnap a szokásos napi rutinnal kértem a Népsportot egy külvárosi újságárusnál. Ahogy elvettem a lapot, egy pillanatra az árusnő szemébe néztem. Asztaszégyent... Kedves, anyás tekintete volt, és újságárusként sem volt kimondottan lelkesnek mondható...