VV KÁLMI A PADON, BUNDA ÉS ZAKÓ A RUHATÁRBAN

Valamikor ’81-ben eszembe jutott, hogy visszateszem a szobám falára Nyilasi friss fotóját. Ahelyett a másik helyett, amelyet még ’78 nyarán leszaggattam, az argentin-magyar után. Szegény Nyílnak addig nem tudtam megbocsájtani, hogy életem csapata – brutális bírói segédlettel – zakózott a házigazdák (a későbbi világbajnokok) ellen. Ráadásul Nyilasit, életem játékosát (na jó, persze, Törő is az volt, de hát azért mégis, ki volt a fradista?...) kiállították, így nem játszhatott (Törőcsikkel együtt) a következő mérkőzésen. Pedig Nyíl így is a világ sportlapjainak címoldalára került másnap. Azzal, hogy lefelé jövet a pályáról nemzetközi jelzéssel beintett az összegyűlt pár tízezer gauchónak.

NAGYON KIS GENERÁCIÓ

MOSÓSZAPPAN-OPERÁK

SZÉPSÉGEK ÉS SZÖRNYETEGEK

GRÉTI A LEGJOBB (vívó)NŐ

Na nekem már rögtön az elején betette a kaput, hogy a köpcös kis Misa rendesen hazavágta a görög félistent. Misa civilben mackó, profiként kabalafigura volt. A félisten meg civilben, mai szóval, celeb, profiként világverő volt. S amikor összejöttek, számomra összeomlott a világ. Történt mindez 1980 nyarán a Moszkvai Olimpia elnevezésű szpartakiádon, amit már vadiúj Color Star tévén néztem. Igen, a robbanóson. De mégsem a képcső durrant el, hanem a fejem, amikor a kenu egyesek 1000 méteres versenyét néztem. A rajtnál a mezőnyben Szent Jupát után a második legszentebb térdel: Wichmann Tamás, a félisten, ugye. Pár perc múlva pedig már – a legnagyobb jóindulattal is – csak bukott angyal.
   

 NEKED A DIVAT MONDJA MEG, HOGY KI VAGY?

Ül a kiscsákó velem szemben a metrón, olyan 16 éves forma. Milyen márka van rajta? Tisza. De nem ám cipő, hanem kapucnis felső. Mi vaaan? Pedig az. Gyárilag tele van vágva az egész cucc klasszik Tisza-cipő emblémákkal. A 90 után születettek szerint retróban nyomja a srác. Szerintem meg égőben. Csak lövése sincs róla. Ez olyan, mintha a mai kamaszok kölkei adidos-ban virítanának a majdani Józsefvárosi Piacról. Hát a Tisza-cipőnél nagyobb cink csak a svédzsebes mackónadrág volt, ember! Divat? Igen? Na akkor itt van megint egy kis Pajor (esküszöm, többet nem jövök vele elő ebben a blogban) meg a Neurotic:

 SUPER, ELÖLRŐL-HÁTULRÓL

 A bozontos dánokkal még egy gellérthegyi, panorámás lakásban is nagyon kellett vigyázni. Pontosabban nem is velük, hanem rájuk. Ha ugyanis a Super 8-as vetítőben valamiért megakadt a film, akkor egy másodpercen belül szénné is égett az adott képkocka, aztán annyi – lehetett kivágni, ragasztgatni, valahogy gyógyítani. Márpedig enélkül a macera nélkül is cudar egy látvány, ahogy egy méretes és bozontos dán pénisz premier plánban atomjaira olvad. Ezért aztán az osztálybulikon különös gonddal vigyáztunk erre a kincsre. (Mármint a filmre, nem a hófehér bőrű, meglehetősen szeplős testű északi hímtagjára...) Legalábbis egy darabig. A negyedik-ötödik ilyen spontán virtuális orgia után ugyanis rohadtul kezdtük unni a lófarkas dán lányokat, és a lófarkú dán fiúkat. Annál is inkább, mert hiába indította be a hormonokat a koppenhágai coitálás, ahhoz tök mulyák voltunk, hogy egymáshoz nyúljunk (ja, persze, lányokkal együtt néztük a kerregő Super 8-ast), magunkhoz, meg ott, a  Gellérthegyen azért mégse. Így aztán maradt a dögunalom. Már az se tűnt szórakoztatónak, hogy becsukjuk a szemünket, s szólásra kinyitva egy-egy szuperközelinél azonnal rá kelljen vágni, hogy ez Brian szakállas szája, vagy Agneta ugyancsak vörösen burjánzó, kaszával nyírt vénuszdombja. Végül nemi érésünket spontán ötlet segítette át ezen a holtponton.

LÓRA GERJEDSZ, VAGY ZUBBONYOSOKKAL SZALADGÁLÓ MEZTELEN LÁNYRA?

A középiskola mindenkinek meghatározó élmény az életében. Még akkor is, ha rossz sorsa úgy hozza, a nyolcvanas évek elején kell ezt az élményt begyűjtenie. A baj csak az, hogy engem is majdnem begyűjtöttek. Mert röhögtem a ruszki himnusz alatt. Pedig nem voltam forradalmár. Csak idétlen kamasz.

    Pechemre nemcsak én voltam idétlen, hanem F. is. Sőt ő volt idétlen csak igazán. És nem csupán azért, mert énekkaros volt  – 17 évesen madrigálokat meg hej páva, hej pávát énekelni..., maradjál már... –,

hanem mert, mondjuk ki határozottan, tök hülye feje volt. Főleg, ha énekelt.  És ő énekelt. Bőszen, vadul, átéléssel, ellágyulva, teli torokból, cizelláltan, harsányan, fortissimo, parlando, crescendo, indulattal, szívvel-lélekkel... És főleg hülye fejjel. Én meg ennek örültem. Mert az Uránia mozi (ma ugye Nemzeti Filmszínház) akkor még erősen nyikorgó padsoraiban  másnak nem nagyon lehetett örülni November 7-én, Április 4-én, Március 15-én. (Ha az első kettő nincs meg, keress rá, hogy Nagy Okt. Szoc. Forr. – lesz majd ott Auróra, Szmolnij, Putyilov gyár meg ilyenek...  – meg hogy Felszabadulásunk XXXX. Évfordulója – „Április négyről szóljon az ének”, Battonyától Nemesmedvesig, Steinmetz, Osztyapenkó és hasonlók.) Na ezeken a jeles napokon iskolai ünnepség címén betereltek minket az Urániába és borzasztó filmeket nézettek velünk.  (Még borzasztóbb ünnepi műsorok után.) Úgy mint: Csapajev, A negyvenegyedik, Patyomkin páncélos, Sivatagi tizenhármak, Így jöttem, Csillagosok katonák... Hogy ezek között van Eizenstein meg Jancsó is? Aha... Van. Meg van száznegyvenetözer percig helikopterről filmezett meztelen – ráadásul meglehetősen tenyeres-talpas, kamasz fantáziát se igen gerjesztő – futó nő, zubbonyos ruszki egyenruhákkal, állatira a kamerába néző, de meg nem szólaló színészekkel, ugyancsak meztelen lovakkal (ne tagadjuk, mindannyiunkban ott a perverzitás, meg lehet egy ilyen kancát kívánni, ha összeveted az említett futó nővel...), olyan hosszú svenkekkel, hogy a filmlabor éves nyersanyag-költségvetése kevés hozzá. Jó-jó, művészet, tudom. (Tudom?) Na de 17 évesen? Adom neked...

    És ha mindezeken túlvagy, a végén a megváltó magyar majd a szovjet himnusz. (Márc. 15-én csak a magyar, mert azért ezen a napon a kettő együtt ugye egy picit erős lenne...) No, az egyik novhéten szól javában a „szájuz nye rusímuj reszpublik szvábódnüh” (zene: A. Alexandrov, szöveg: Sz. Mihalkov), amikor a tekintetem a színpadon ücsörgő – előtte nagy műgonddal oda feltámogatott – veteránokról az F. átszellemülten éneklő, s mint tudjuk, tök hülye fejére vetül... A szemüvegem bepárásodott a visszafojtott hangtalan, de nagyon is látható röhögéstől. Ezt a fejet, apám... Három napig kiegyenesedni alig tudtam, az erőlködéstől olyan izomlázam lett a hasi rekeszekben. És ez volt még a legenyhébb következménye ennek az egésznek.

A KOPASZ KUTYA MEGESZI A NEMZET CSÓTÁNYÁT

Nézem a tévében a Ferót. És látom, hogy tré. És messze nem ez a legnagyobb bajom vele. Mert egy gyatrán licenszezett műsorban, gyatra forgatókönyv alapján gyatrának lenni nem akkora gáz. (Ugyanakkor persze riszpekt a tehetséges versenyzőknek, akik szerint ez életük lehetősége, kívánom, ragadják meg sikerrel, ámen...) Szóval nem az a ciki Feró, hogy idétlen, vén balfék vagy a hülyék klubjában, hanem, hogy áruló. Elárultál engem. Meg az egész nemzedékemet. Persze mi vagyunk a brokik, akik mondjuk, 80-ban a Danuviában (az egy külvárosi művelődési ház – a gyöngébbek kedvéért) ott térdelünk, a tökünkről is csorog az izzadság a tömegben, a nyakunkban baboskendő, jó esetben még rajtunk valami szakadt bőrjakó, és együtt énekeljük (na jó, rólad meg rólunk lévén szó, sokkal inkább stimmel, hogy skandáljuk) a bluest, hogy „Térden állva, a gondolat előtt a szó csak térden állhat...” Ha akkor ott sejtjük, hogy harminc év múlva tüllszoknyákkal korcsolyázol, milliókért játszod a bazári rockert reklámfilmekben és barackszínű nadrágban genyózol tehetségtelen kis balfékekkel, mert ezt írták neked a forgatókönyvben... Hát nagy szarban lettél volna akkor a Danuviában, Feró, hidd el. (Tudod te ezt nélkülem is...)

De még mindig nem az legnagyobb baj ám, hogy ez a Feró gyerek, a Nemzet önnönmaga által kinevezett Csótánya, áruló lett. Hanem, hogy ő gyilkos is. Tettestársaival a magyar rockzene gyilkosa. És hú, ezért is hogy haragszom rátok meg a nyolcvanas évekre! (Na jó, innentől leszállok Feróról, csak még annyit, talán mindenki jobban jár, de legalábbis tisztább marad, ha a Beatrice is marad, ennyiben:

Nem akarom játszani az agyam, de én már akkor tudtam, hogy mindennek vége, amikor a Ricse fellépett a Kisstadionban. Tudjátok kivel?

Mert először is, azt se tudom, mikor kezdődtek. A matematikusok szerint 1981. január 1-jén. (Ja, szerintük a vonal is pontok halmaza. Szerintem meg egy vonal...) Akkor viszont mire vertük a nyálunkat például 1999 szilveszterén, hogy itt a 21. század? (Karinthy, az ősblogger, ugyanígy elcseszte kamaszkori naplójában, amikor arra ejakulált, hogy hurrá 1900, itt a 20. század! Igaz, ő béna volt matekból, bezzeg a Steinmann...) Na mindegy, nekem akkor is 1980-ban kezdődött az a gáz évtized,

noha valójában tényleg csak ’81-ben döbbentem rá, hogy ez mennyire cudar. Utolsó tanítási nap, utolsó előtti óra. Gimnázium, 3. B., mindenből lezártak. Mi baj lehet?

Hogy mi? Mindjárt elmondom.

K-néról sosem tudtam megállapítani, hogy jó matek-fizika tanár-e. Ahhoz értenem kellett volna a matek-fizikához. Azt viszont meg tudtam állapítani K-néról, hogy utál. Pedig sose tettem rajzszöget a székére, nem írtam róla gúnyverseket, nem köptem a kávéjába, amit a tanáriból hoztam utána. Jó, oké, tök hülye voltam mindkét tantárgyából. No de ezen az alapon ezen szakos tanároknak az emberiség mintegy 95 százalékát utálniuk kellene. (Jézusom, lehet, hogy utálják is?) Mindegy, rühellt a nő és kész. Van ilyen. Kémia. (Még akkor is, ha egyébként matek-fizika.) Vele volt a tanévben az utolsó két óránk. Egy matek és egy fizika.  Összevonta őket. Abban a félévben fizikából volt három 2-esem. Nyugodtan és teljes lelkesedéssel bámultam N. Zs. melleit (répanadrág fölött, színes ujjatlan póló alatt feszültek, a hajából meg olyan kis színes golyók lógtak rájuk, amiket a tincseibe font, mint a Katona Klári, amikor azt énekelte, hogy „Ez mind gömbölyü...”, így rövid ü-vel  – mondom, a nyomorutt 80-as években vagyunk...,),

  amikor az óra elején K-né kihívott felelni. Kaptam egy egyest. Jó. Néztem tovább a melleket. (Istenem, ha akkor tudom, hogy egy év múlva meg is foghatom őket...) Óra közepén megint kihív felelni. Kaptam egy egyest. Jó. Még mindig nem sejtettem semmit. Se azt, hogy majd megfoghatom azokat a melleket, se azt, hogy K-né óra végén harmadszor is. Pedig mind a kettő bekövetkezett, csak fordított sorrendben.